Tagok

T. Szabó Csaba – alapító tag

Most magamról kell írni, nem?

Szatmár. Megszülettem 1987 december végén. Se karácsony, se újév, mindenki elmélázott az óév mulandóságán és “bár másképp lenne” mondatain. Nos, azóta vagyok én melankolikus-pörgő. Véglet, akit ledönt egy szó és felemel egy másik. A történelem gyermekkori szeretőm, össze is gabalyodtunk rendesen, három éve egyetemi nászban- folytatás is lesz, afféle ókoros. Ezen kívül foglalkoztam képregénygyűjtéssel, levonókkal, volt egy pár kiskocsim is azért. Aztán jött a Tudás Fája meg Xéna, Héraklész és az olümposziak- minden mennyiségben. Volt néhány kedves tanárom, mind irodalmár, akiktől életet és bölcsességet ízleltem. Még mindig jó a szám íze tőlük. Németül máig nem tanultam meg, de angolul olvastam Tacitust és Shakespeare-t. A szatmári Harag Györgyösök ismertettek meg a színházzal. Azóta csókolomban vagyunk. Nekem afféle tükör a szinpad, a szinész én vagyok, a zene a madárdal, a függöny az otthon biztonsága, a közönség az élet kedve, nevetése, tömege. Sose gyakoroltam, mindig csak írtam-magamnak.

Volt szerencsém Ács Alajost és Senkálszkyt játszani látni, de a piramisok előtt még nem álltam.

Szeretem a bort. Sört nem.

http://haszehem.freeblog.hu/ -a blogom

Szabó Nóra

Azon emberkék közé tartozok akit nem vártak, de mégis jött . 1988. július 21-én éjjel fél egykor láttam meg a napvilágot. Talán emiatt van, hogy mai napig az éjszakát képzelem a nappalnak és ilyenkor élek igazán. Vérbeli éjjeli bagoly vagyok. Elsőszülött lévén az élet elég rögös volt, főleg végig nézni, hogy a kisöcsém milyen nyugisan jár kell az én kitaposott ösvényemen.

Mindig is imádtam szerepelni, szórakoztatni a körülöttem lévő embereket. Ha szomorú arcot láttam az osztályban nem nyugodtam mig nem kacagtathattam meg, ezért képest voltam még akarattal földhöz csapni is magam, csak nevetésben törjön ki az illető. Sokan mondták már, hogy jó szinész válna belőlem, de az élet másképp alakult. Miután elvégeztem a a liceumot, és a diplomám szerint Közgazdasági-Pénzügyi-Kereskedelmi technikussá váltam, rájöttem, hogy ez  nem nekem való. Szinire szerettem volna menni, de édesapám ezt hallva azt vágta a fejemhez, hogy csak nem akarok vándor szinész lenni, mint Petőfi (…hát ha vándor szinészi pályám után jó magam is olyan sikerket értem volna el az életben mint ő, én igazán nem haboztam volna vándor szinésznek állni ) …. igy maradt a “második” álmom és most II. éves Pszichológia hallgató vagyok. De a szinház iránti csodálatom, és a játék utánni vágyam rejtve mindig bennem él…

Egy idézettel zárnám soraim: “Én csak egy beszélő vérfolt vagyok”    – M.E. –

Gábor Dianna

Csupa színház az egész élet…Születése után mindenki változik, a körülötte lévő gonosz vagy éppen motiváló világ miatt, s ha így nézzük, egyáltalán nem magunkat adjuk az életben. Sőt inkább eljátszuk a nekünk osztott szerepeket. Még akkor is ha nem is ránk vannak szabva. És ha nem tudunk megfelelni egy bizonyos szerepnek, akkor változtatunk. Változtatunk, és ismét más szerepbe kerülünk. Szerintem pont ilyen a színpad. Azzal a különbséggel,hogy ott a ránk kiszabott szerepet bármi áron teljesítenünk kell. Félrerakva bármilyen más külső,  zavaró tényezőt és problemát. És ezért szeretem a színpadot. Talán mert megnyílik egy olyan oldalam, ami bennem van, mégis el van folytva. Szeretek színész lenni az életben. Ez pedig nem kétarcúság kérdése, hanem a reális valóság: “színész” kell legyél az életben, ha élni akarsz. Igaz, becsületes “színész”.

Gábri Tamás

Születtem 1989 június 19-én, az ikrek jegyében, Szatmárnémetiben.

Tanulmányaimat az első elemi osztálytól az egyetem kezdéséig szülővárosomban végeztem, azonban az egyetemi tanulmányok elvégzésére Kolozsvárt választottam. Így történt az, hogy beiratkoztam a Babes-Bolyai Tudományegyetem Földrajz karának turizmusföldrajz szakára. Jelenleg másodéves hallgatója vagyok a szaknak.

Hogy miért pont a turizmust választottam? Ennek kifejtése rejti személyiségem titkát. Világ életemben imádtam beszélni, már kiskoromban be nem állt a szám, így míg  mások a Miatyánkot mondták lefekvés előtt, én a Föld országainak fővárosait ismételgettem. Mindenki kitalálhatja, hogy soha nem volt gondom a földrajzzal a suliban,  és talán a földrajztudásom az amire, igazán büszke vagyok. Teltek múltak az évek, Tamás cseperedett, beszédkészsége továbbfejlődött és úgy gondolta idegenvezető akar lenni, azóta is ez az első számú célpont az életemben.

Szeretek ismerkedni, társalogni, vicceket mesélni, egyerűen mindent ami a dumálás kategóriájába tartozik. Ezért is jelentkeztem a színjátszó körre.

Remélem kitartással és tanulással és azáltal, hogy önmagam adom elérhetem célkitűzéseim.

Tobák Dénes

Tobák Réka

Babos Katinka

Szatmárnémeti, 1989. október.7 : Felhős, de szép őszi nap…ekkor döntöttem úgy, hogy megkukkantom ezt a bonyolult világot. Szerintem érdemes volt…

“Ha nevetsz, a világ mindig vissza mosolyog rád…” ez mident elmond rólam…szeretek nevetni, mosolyogni, szeretem az életet, az embereket, főleg a barátaimat nagyon becsülöm…szeretek fotózgatni és énekelni,élvezem  a napsütést, kedvenc virágom a  napraforgó, kisállatom a katicabogár..: és aki nem tudná még (bár ezt már mindenki tudja) becenevem : Kócos:) “Megbocsátottam a megbocsáthatatlant, megpróbáltam pótolni a nélkülözhetetlen embereket és elfeledni
az elfeledhetetleneket. Sokszor cselekedtem indulatból, okoztam csalódást és
csalódtam olyanokban akiktől sosem vártam volna. Öleltem, hogy védelmet nyújtsak
és nevettem mikor már nem bírtam tovább. Szereztem örök barátokat. Szerettem és
szerettek, de sokszor el is utasítottak. Előfordult olyan is, hogy szerettek, de
én nem tudtam visszaszeretni. Repkedtem a boldogságtól, habzsoltam az életet de
volt, hogy teljes erővel mentem fejjel a falnak. Sokszor éreztem meghalok a
vágytól és féltem elveszítek valakit aki nagyon fontos számomra, a végén mégis
elvesztettem. De túléltem! És még most is élek. Az életet nemcsak túléltem és
NEKED sem ajánlom, hogy tedd ezt! Élj! A harcba elszántan kell menni, az életet
szenvedélyesen átölelni, emelt fővel veszteni és merészen győzni, mert a világ
a bátraké és az élet túl sokat ér ahhoz, hogy jelentéktelenné váljon.”

Varga Nándor Tibor

1988. szeptember 23-án születtem Csíkszeredában, és azóta utazok együtt az emberiséggel a Föld nevü űrhalyón.

Szeretem ha nevetek, s szeretem ha sírok

olykor kedvetlen vagyok, s néha pedig kínos

kimondani mit érzek, s a múlt képeit nézve

látom önmagamat mivé lettem,s

merengek egy üres miérten,

kedvelem a csodák tiszta valóságát,

szeretem a színész bohém világát,

s a szalmapityókát sok sajtal,

s kecsappal,  néha fülembe szól

egy régi dal, köszön egy régi vers, hogy

amit megtettem értékként őrizem

felfűzve gyöngyként szívem húrjain,

s jöttem színjátszani, állni odakinn

a színpad magasában, s örülni mindannak

amit ha szeretek, ha nem , az élettől megkaptam.

Gurka-Balla Ilonka

Dávid Adél

Volt egyszer egy hatalmas diófa, ennek a tövében egy kis házikó, melyet 1985 táján újszülöttel ajándékozót meg a mi Istenünk.          Adél volt a neve. Az élet sok színes évekkel ajándékozta meg, mígnem kamasszá nem cseperedet. És ha Isten ki is tépte kezéből a játékszereket nem tudta soha egészen megölni a benne lakó örök gyereket. Játszani akart és játszót is, a színház fonta körül életét. Volt ő minden, ami a valóságban soha nem lehetet, kiélhetett magából mindent és „mindenkit”. A diófa tövében nap mind nap elkalandozott fantázia birodalmába, s majd a fekete, kis, függönyös teremben, mi második otthona volt, eljátszadozott társaival, a jobbnál jobb fantázia szülemények keveredésében. Aztán egy nap mindenek hirtelen vége lett. Telt, múlt az idő s aztán feljött hát Kolozsvárra a nagy bölcs emberektől tanulni kívánt. És mikor egyszer csak haza cseperedet a Diófának hűlt helyét találta. Ott hol annyi energia keveredet és ahol az apró kis örömök után, vadászgatott, csak egy tuskó maradt. Ezután már nem fantáziált annyit, csupán néha papira vetítette rá gondolatát. A népi kultúrát kóstolgatván, ami körbe fonta életét immár második esztendeje csupán újra, játszani kívánt. És megadatót. Immár a hatalmas diófa helyét átvette a kis csemetéje, csupán az a kérdés maradt hátra, elégé hatalmassá akar-e nőni, mind egykoron állott ott az a hatalmas diófa.

Apropó szereti a sört meg a maciját és még saját bloggal is, rendelkezik: http://gondolatmenetek.blog.hu/

Danka Júlia

1988 November 25.-én bújtattak  ki édesanyám pocakjából. Már ekkor is makacs voltam, mivel úgy  tűnt nagyon is jól érzem magam odabent s eszem ágában sincs eltávozni. No de úgy döntöttem, hogy Katalin napjára mégis megnézem magamnak ezt a kinti világot. Nagykárolyban éltem és tanultam, ám a középiskolát  már a Szatmárnémeti Református Gimnáziumban végeztem. A Szatmáron eltöltött évek alatt lakhelyemül a Szent Alajos Konviktus szolgált. Feledhetetlen évek voltak azok, olyan évek amik meghatározták a jövőmet is. Mindig is érdekelt az ember, mint gondolkodó lény. Talán ezért is választottam a Pszichológia szakot. Időközben szavalóversenyekre járogattam és szerettem (kisebb nagyobb sikereket el is értem).  A  színház,  az örökké  az életem része volt, bár eddig sóvárgó tekintettel leginkább a közönség soraiból tűntem ki, most úgy érzem ez egy lehetőség arra, hogy kipróbáljam magam akár a színpadon is, és ledöntsem a saját korlátaimat.

Kelemen Szende

Mihály Sarolta

1989. szeptember 18. Belekiáltottam magam a szélbe.

Azóta pörgök, forgok, nevetek. Kereső forgószél lettem, a kevésbé önzőbbik fajtából, mert bizony engedem magam néha béklyóba kötni.Így volt ez a színházzal is.. S lehettem épp a székelyudvarhelyi tanítóképzőben, vagy itt, Kolozsváron a filológia egyetem magyar—orosz szakán, a színház mindvégig fogvatart. Hál’istennek.  Teret adva számos jellemvonásom születésének, vagy épp halálának…

Lövétén nőttem fel, amiért szintén hálás vagyok, és mindig pajkos szeretettel térek haza szülőfalumba.

Álmom a világ bejárása. Kíváncsiság, mások és önmagam megismerése hajt. Ezért vagyok itt is. Hogy megismerjelek Téged, és szemedben önmagam.

Nincs más hátra. Játszunk!

Máté Róbert (1989-2009)

Székelyhíd – Érmellék (Bihar megye)

Mindegy mi vagyok, vagyok az ami. Egy hang az Isten énekében, és kár lenne el nem hangzani.

Közel 4 évig voltam aktív tagja a Griffiti diákszínjátszó csoportnak, s ez idő alatt ezernyi dolgot kaptam. Ezen csoport nélkül más Robi állna ma szembe veled. Azt hiszem ez a legfontosabb dolog magamról. Aki pedig mélyebben megakarna ismerni, annak jobb szeretnék a szemébe nézni.

Golyhó Tibor

1990 április 15.-én láttam meg a napvilágot. Majdnem Levente lett a nevem, de mivel megelőzött valaki két nappal a kórházban ezért szüleim ugy vélték hogy “Nofene! Akkor legyen Tibi!”.

Eddigi életem során szinte mindent kipróbáltam amit ki lehetett próbálni. Verseket irok, voltam már ujságiró, tördelőszerkesztő, titkár, postahivatalnok, rendszergazda, favágó, tanár, sirásó stb… A szinészet mindig is foglalkoztatott. Ezért úgy gondoltam ezelőtt két évvel, mikor meghallottam Nagyváradon, hogy amatőr csapat (Oberon Csőszinház) indit szinjátszó kört, hogy miért ne! Persze én is elkaptam a kivédhetetlen betegséget a 12. osztályt és sajnos leéretségiztem. El kellett hagynom a várost és most a Bolyain vagyok informatikán. Szerencsésnek találom magam, hogy itt Kolozsváron is sikerült rátalálnom a szinjátszás lobogó lángjára.

Sipos Noémi

Szőke Zsolt

Deritrei Dávid

Molnár György- aki besegít

Egy forró nyári vasárnapon volt jelenésem először a napvilágon, ’89 jul. 23-án.  Az a fura, hogy azóta sem szerettem meg a nyarat. De a hangulatom azért többnyire ezt az évszakot idézi, olyan nyárias.
A szinpad tulajdonképpen mindig is vonzott. Nem volt ez tudatos, de úgy látszik a sorsnak annál inkább…
Sosem gondoltam volna, hogy majd ezzel fogok foglalkozni, orvosira készülődtem, nem mentem oda. Szerencsémre! Szinművészeten vagyok immár második éve.
Őszintén, megváltoztatta az életemet! Épp ezért támogatom ezt a társulatot, mint ötletet. Megpróbálok majd segiteni ahol csak tudok és ahogy szerény kepességeim megengedik. Mert ide szerénység és alázat kell, ellenkezőleg Thália bizony dühös lesz és reszketnek majd a deszkák lábaink alatt…